Kedves Banda!

Itt ülök hát a tengerparton este fél hatkor.

Elizabeth gyümölcslevet iszogat mellettem, de én csak maytaj-t hörpölök. Alkonyodik. Rachel Ella lábujját mártogatja a vízbe, miközben a tökéletes kagyló után kutatnak.

De tudjátok, mitől lenne igazán tökéletes ez a pillanat? Ha egy kocogónak most elakadna a lélegzete, összeesne, mire én egy darab bambusszal bemutathatnék egy szép intubációt. Talpra állítanám, és útjára engedném egy röpke zárójelentéssel. Nálam valahogy ez jelenti azt, hogy hiányoztok, meg az egész kóceráj.

Ha belegondolok választhattam, volna más pályát vagy nyithattam, volna magánprakszist, ami könnyebb, kevésbé nyomasztó, több haszonnal jár. De amióta eljöttem tudom, hogy azon kívül, amit most csinálok, hogy a családommal vagyok a tengernél, a kórházban eltöltött évek az, amit ott nap, mint nap csinálunk életem legjobb döntése. Tudom, hogy fura, de higgyétek el, amikor vége sajnálja az ember. Miközben szeretném azt hinni, hogy nélkülem, megáll az élet, az eszemmel tudom, hogy fantasztikus orvosok és nővérek vagytok, akik nagy tudással, odaadással és gondossággal indulnak neki minden napnak. A betegágy mellett szinte fel se fog tűnni, hogy nem vagyok ott.

A barátság és munkatársi viszony már más kérdés, hogy elmehessek úgy kellett tennem, ahogy, de nem akarom, hogy azt higgyétek, nem értékellek mindannyiótokat, és az együtt töltött időt, vagy, hogy nem lenne számotokra személyes mondanivalóm, gondolom, hogy a többség el tudja képzelni, mi is lenne az, anélkül, hogy leírnám, mégis…

Ella nevet és integet nekem, Rachel talált kagylót.

      Üdvözlettel:

      Dr. Mark Greene